Ámde azóta is ez van, s ép ésszel föl nem fogom, hogy mi az öröm ebben, hogy sziszeg, recseg, robban, és még ki tudja, mi mindenféle dolgokat csinál az, amiről nem is akarok írni.
Ide ez csak járulékos elemként érkezett, mivelhogy mifelénk az év vége egyet jelent ezzel. Hogy mindenki megbacul kicsinyt, illetve ezzel nem is nagyon kellene foglalkozni, mert embere válogatja, s aztán lelke rajta. Hetek óta robbannak a petárdák a környékemen, s most nem igazán érdekes, hogy mért, hogyan, mert itt vannak, és bearanyozzák az estéimet, az éjszakáimat, mert napi baj van velük. Napi baj van velük, mert mindamellett, hogy azt látom, kiüresedett minden, még az is zaklat, hogy mért. Miért?
Amíg ezt nem sok – mintegy tíz perc alatt – leírtam, három robbanás volt itt a telepen. Kora délután van, ilyenkor ütődött emberek írogatnak embertársaikról, akik robbogatnak, ilyenkor ütődött emberek írogatnak embertársaikról, akik fölötte meg mellette laknak. Úgyhogy, s mindazonáltal az kőne, az kellene, hogy megvizsgáljuk: mért? Oladon vagyunk, a szocreál lakótelepen, itt próbáljuk átvészelni az ünnepeket, s így, s ekképpen a mindennapokat. Az ember azzal az elszánással érkezik a lét e szakaszához, hogy csöndben marad, nem pofázik, kussol.
Semmi: mondja ő, semmi, hogy valamilyes érzés legyen az írásban. Se múlt, se jövendő. Múltunk pedig van, jövőnk pedig lesz. S itt állunk, állok, nézem, hallgatom, figyelem, hogy miféle? 2005, lesz.
A jövő év.
Innen-onnan mindenféle elemzések napvilágot látván senki sem tudja. Egy dologban biztos vagyok, már most, és ebben a pillanatban. Egy év múltán is a pofámba dobják a robbanó szarokat. Egy év múlva sem változik semmi. A nép marad, a polgár marad, és éli az életét, senkitől sem zavartatva, hajigálja a petárdáit, jól érzi magát, berugik, eszik, iszik, alszik, s nem érdekli, hogy ki pofa akarja megváltani őt éppen, s abban a pillanatban. Tesz rá, nagyon, s nagy ívben.
Ez az, ami változatlan, ez az, ami marad. Itt, nekünk, ez az, ami egybefoglalja a létet.
Boldog új évet!
rk
