Talán még soha ennyien nem voltak kíváncsiak a doni katasztrófa évfordulóján tartott megemlékezésre, mint az idén. Az ünnepség katonai tiszteletadással és a Magyar Köztársaság lobogójának felvonásával kezdődött, majd Feiszt György alpolgármester mondta el ünnepi beszédét. A magyar történelem egyik legtragikusabb napjára emlékezve kiemelte: már több mint 60 év eltelt az események óta, mégis nagyon keveset tudtunk az akkor történetekről. Szólt arról, hogy a családok sokszor évtizedekig várták vissza az apákat, férjeket, terítéket tettek a vasárnapi asztalra, mert azt hitték, hogy egyszer visszatérnek. De, hogy valójában mi lett az eltűntekkel, ki fagyott meg élelem és meleg ruha hiányában a lövészárokban, kivel végzett betegség, ki halt meg fogságban, kit lőttek le, és kik voltak azok, akik szemtől szembe vívott kézitusában maradtak alul az ellenséggel szemben azt sem akkor, sem azóta nem tudhatja senki sem bizonyosan.
A Don folyónál 1943. január 12-én Urivnál, január 14-én Scsucsevnél törték át a magyar arcvonalat a szovjet csapatok. A 2. magyar hadsereg mintegy 210 ezer katonája nem tudta tartani az addig elfoglalt állásait a többszörös túlerővel szemben, ezért január 17-én a hadseregparancsnok elrendelte a még Donnál védekező erők visszavonulását. A hősi halottak, sebesültek, eltűntek száma mintegy 125 ezer főre becsülhető.
