Az ötrészes mozi egyszerűen csodálatos, hátborzongató, egyszer megríkat, máskor elandalít, és képernyő ide vagy oda intim viszonyban tart a verssel. A másik két művész Jordán Tamás és Cserhalmi Anna de szerepel a Kaláka és Sebő Ferenc együttese is. Azóta majdnem minden megvan, még e héten felveszem az utolsó részt és kész a teljes változat.
Kapóra jött, hogy Kőszegen Jordán Tamás és Sebő Ferenc előadásában József Attila estet rendeztek a Jurisics vár udvarára. Láttam már párszor, tizennégy évesen a főiskola dísztermében, a Bartók Teremben a Költészet Napján nemrég, és a tévében is gyakran, gondoltam akár ki is hagyhatom ezúttal, esik az eső, elfáradtam, satöbbi. A lelkes barátaim szervezte kiruccanásra végül mégsem tudtam nemet mondani. És kár is lett volna, mert az est minden várakozást felülmúlt.
Egy asztalkánál, két pohár víz mellett szólaltak meg a világirodalom talán legszebb versei. Nekem A legszebbek. Tegnapelőtt, vasalás közben megnéztem a Megméressél! című részt, akkor egy vékony szakállas fiú, hosszú hajjal - mint egy apostol - nézett a kamerába, s mondta a jól ismert sorokat. Drámai volt, szomorú, fájt minden szava. Latinovits halála előtti hónapjaiban állt a felvevő elé, dohányzott, létrán terpesztett, elfeküdt, csinálhatta, ahogy jól esett, engedték neki, és milyen jól tették...
Sebő Ferenc esztéká keretes ókuláréjában tekerőlanttal, vagy gitárral fújta a verseket. Vissza is csévéltem jó párszor a szalagot. Ehhez képest most két őszülő művész vette birtokba a pódiumot, visszafogottan, néha derüsen, összekacsintva a nézőkkel idézték meg a költőt, aki külön kívánta, hogy az ő szövegeit csak úgy, el kell mondani, mindenféle pátosztól mentesen, csak hagyni hogy szóljon, visítson, zúgjon, zubogjon, sisteregve bántsa a fülünket, és dédelgesse lelkünket, ahogyan azt csak az ő versei tudják.
Jordán Tamás most is háromszor mondta el a Tiszta szívvelt, a fortissimóknál egyre nagyobb csend ült a nézőtérre, jól is esett egy- egy nehéz pillanat után a gitármuzsika, áthelyeztük a testsúlyt, vettünk egy korty levegőt, hogy jöhessen újra a következő csoda, az Óda, a Hazám, és végül az Íme, hát megleltem hazámat. Elmorzsoltunk ugyan egy-egy könnycseppet, de mosolyogtunk is, én szinte láttam a nevető Attilát, aki vicceket mesél, tréfálkozik a Japánban, és önérzetesen kikéri magának, hogy leárvázzák.
Kár, hogy sose láthattam, kár, hogy meghalt mielőtt élt volna, kár, hogy nem szerettük eléggé...de jó, hogy velünk vannak a versei, hogy a fa alá tehetjük a kötetét a gyereknek, mondván jó lesz, hidd el valamire, őt, a szomorú költőt, aki bizony nevetett is néha.
seron
