Busszal, autóval, gyalogosan, de ismét jönnek-mennek ezek az új hétköznapok. Munkába sietve szél kócolja hajunkat, eső kopogtatja vállunkat, pocsolya tükrében suhannak el a fák. Ablakunkba már nem kacsint be pajkosan a felhők ölelte nap szemefénye, helyette pilácsért nyúl köd reggelében kifagyott kezünk. Zongorázó ujjak járják ritmusos táncukat a klaviatúrán, papírokból, kósza gondolatokból firkált cetlikből épülnek a várak az asztalokon. Fáradt ez az ősz, mégis titkon újat várunk tőle.
A körforgás magában hordozza a változatosság reményét. Az ősz lehet melankólikus, békés, romantikus, szerelmes: kinek milyen színű falevelek élnek a képzeletében. Vajon észrevesszük, milyen mókásan susognak talpunk alatt az avarillatú száradt levelek? Jólesnek a nyár csillagos ege alatt elfogyasztott borkortyok forralva is a szoba gyertyafényében? Érdemes-e révedni a múlton vagy inkább szépítsük újjá lelkünket?
Az idő előrehaladtával teljesen más értelmet nyernek a szeptemberek, októberek. Évekkel ezelőtt gondtalan játékot, iskolaköpenyt, írás-olvasás órát. Ma már közel sem ilyen. A gyerekcsínyek hajszolása, a szerelem érzése megmaradt ugyan, csak nem olyan átlátszó, könnyed és sallangoktól mentes, mint a gyermeki szívben. Valahogy csak a felnőttek érzékelik, más ez az évszak, mint a többi. Ilyenkor gondolkodjanak el azon,évtizedek múltán mitől vált számukra ez szomorkássá? Nyugodtan intsenek búcsút a nyárnak, az ősz is lehet gyönyörű, bátor életű. Nagykabátban, esernyővel. Kéz a kézben. Sárga-piros levelekkel. Legalábbis így lenne teljes az új élet.
rózsa
