Minden siet halni. Mindenki siet halni. Apám is, amikor föladta.
Későbben láttam meg, hogy meghalni is tudni kell, hogy muszáj ehhez egyfajta elszántság, és aztán egyfajta méltóság is, annak a tudata, hogy a halállal az egyéni lét megszűnik ugyan, az egyetemes azonban nem, és mi ezt az egyénit fájlaljuk soha el nem tűnő bánatunkban.
Sírkövek vannak itt kint, kövek, másfajták odabent.
Nem tudok, nem megy, és végül nem is akarok másképp viszonyulni ehhez.
Meghalni szépen? Kövek között, köveknek, virágoknak, s akárhogy, úgy tetszetősen?
De hát, nézd, ugyanaz, ugyanaz a vége.
Sedsed, jásár.
Az ókori Egyiptomban a halál istenségének tiszteletére tartott körmeneteken, zászlórudakon ezt a sedsedet, a halotti ing ábrázolását vitték elő, mely oly alakú volt, mint az anyaméh a terhesség utolsó hónapjában. Azt akarták kifejezni véle, hogy amiként a születéskor a magzatnak természetszerűen kell világra jönnie, a nemlétből a létre születnie, ugyanolyan természetességgel kell az embernek elhagynia is a világot a létből vissza, a nemlétbe.
És úgy tűnik, elsődlegesen az a fontos itt, hogy az egyiptomi sedsed elveszi a halálnak azt a mély tragikumát, amelyről a megváltás és föltámadás ellenére a kereszténység beszél.
Aztán mondhatnánk itten bármelyet.
Buddhistát, vagy volnánk Síváé, folytathatnánk, mindegy, de aztán mégis csak itt állunk ezen a helyen, a kereszt alatt. Mégis csak itt vagyunk ezer éve, és akkor megértjük a latin szót, hogy: „…de profundis clamavi…”, és azt hisszük, úgy véljük, hogy mindent jóvátehetünk, és mindent elfeledhetünk. Pedig soha, sehol, semmit.
Élünk a halottakért.
A mélységből kiáltunk hozzád uram.
Már megindultak a népek a temetőbe.
Voltam ott, gyakran járok oda, és látom, hogy olyanok is jönnek kazalnyi koszorúkkal, akik amúgy, év közben sohasem. Nos akkor, kérdezősködök magamban, miközben a sír mellet és – uram ne hagyj el! – rajta sertepertélek, meg miegyebek, sok a dolog ilyenkor. Máskor is persze, ugyanaz a dolog, de most valahogyan más íze van.
A síron sertepertélek tehát, s nézem, hogy jönnek, és akkor gondolom, azt gondolom, hogy mi is légyen bennem az ítélet róluk itt benn, miközben fogom a söprűt. Mert hát, ne tagadjuk el, azért kialakul valami efféle, ilyen megítélés-féle, hogy akkor jól van-e ez így?
Jól van-e az, hogy miközben hetente vagyok itt, és a sírok mellettem a nyár végén olyanok, ahogyan azt tavaly november elején hagyták, hogy akkor jól van-e az, hogy ilyenkor meg oly nagy a buzgalom?
Ilyesfélék vannak bennem, ahogyan nézek ide, oda, látom az évre szóló rendezgetést, s még jó, ha nem műanyag kellékekkel. Persze van olyan is, de azt hiszem, ez már mindegy is.
Arról van tehát szó, hogy most mit teszünk mi itt? Engedünk valamelyes csábításnak, tömeges kényszernek, hogy ezen a napon el kell jönni ide? Úgy néz ki, ha nem így volna, naponta lenne ennyire tele a temető, hogy se ki, se be, menni nem lehet, hogy mosolyt csal.
Gyerek voltam, amikor „megszületett” az első halottam. Alig nagyobb, amikor a második, és apányi, amikor a többiek, vannak már sokan, Kosztolányival valahogyan : „…halottaim is egyre többen…”, s aztán magam jönnék lassacskán, s ezért nézem én ezt, hogy mivégre a buzgalom.
Azt vizslatom persze – mert minden ilyenben magunk vagyunk benne, és azt nézzük, hogy ha már mi nem leszünk, akkor ki lesz az, s hogyan, aki kijárogat ide, vagy sem. Ki lesz az, aki hetente vagy évente, de azért egyszer csak eljön, s akkor végül persze rájön az ember, hogy jó az is tán, ha ezt jónak nevezni lehet, ha egy évben egyszer jön ide valaki.
Hozzánk.
Addig még vagyunk valahol haló porainkban, az emlékekben, mert abban vagyunk, amúgy már úgyis egyek a földdel és a természettel, benne minden szaladgáló állatban és növekvő fenyőben. Por és hamu, profánabbul, szén és vas, meg ilyenek.
És aztán kinek-kinek a hite szerint fönn az égben, lenn a földben, a föltámadás vagy az újjászületés reményével vagy kétségbeesésével, mindörökre benne a körforgásban, vagy eljutva az örök semmibe, a teljes nyugalomba.
Hitünk szerint vagy hitetlenségünktől megverve, de a harang értünk is szól.
S elsősorban őérettük most, ott, lent a földben.
rezeda
