A sejtelmes világítás csak fokozza a hangulatot: egy percre visszatérhetünk őseink világába, szinte láthatjuk magunk előtt az alkotó, agyagot gyúró, eltúlzott formákat létrehozó embert. Az embert, aki íjjal vadászik, kezdetleges hálóval halászik, de már búzát vet és arat, állatot tart. Az embert, aki próbálja érteni azt az erőt, mely a magból növényt fakaszt, mely villámcsapást küld és tüzet ébreszt. Az embert, aki fohászkodni kezd ehhez az erőhöz, és rítusokat alakít neki.
Apró szobrokat, nagy fenekű termékenységistennőket, embert formázó edényeket hoz létre. Ezeket varázsláshoz, imához használja, eltöri, majd újra összeragasztja. Az ősi ember, aki az élet körfogását, a természet erőit próbálja értelmezni, ilyen kis figurákon keresztül közelít a transzcendens világhoz. Szinte látni, ahogy a félhomályban ül a sarokban, ráborulva az agyagra, munka közben tán még a nyelvét is kidugja. És alkot.
 |
